Teljes név : Timothy William Burton
Kor : 56
Születési idő : augusztus 25., 1958
Születési hely : Burbank, California
Szülők : Bill és Jean Burton
Testvér(ek) : Daniel, ismertebb nevén Danny Burton
Foglalkozás : rendező, producer, előadó, fotós, költő, író, tervező
Oktatás : California Institute of the Arts
Aktív évei : 1971 - jelenleg
Partner(ek) : Lisa Marie (1992-2001), Helena Bonham Carter (2001 - 2014)
Gyermek : Billy Ray Burton, született október 4, 2003 és Nell, született december 15, 2007
Hivatalos oldal : www.timburton.com

Egy meg nem értett zseni

Tim Burton nélkül sokan ürességet éreznénk legbelül a lelkünk mélyén. Olyan filmekkel ajándékozta meg a világot, melyek áthágták a filmkészítés íratlan szabályait, és egy eredeti, varázslatos világot, egy rendhagyó álmot adtak nekünk. Bűbájos meséivel hamisítatlan stílust alakított ki, mely egyetlen másik rendezőnek sem sajátja. Alkotásai elbűvölnek és felráznak minket a hétköznapok szürkeségéből, és nagy szerencsénkre egyre több formátum segítsége által menekülhetünk oda akkor, amikor csak akarunk.

Ezt a mély tisztelettel övezett elismertséget viszont úgy érte el, hogy látszólag semmi esély nem volt arra, hogy valaha is híres rendező legyen - nem hogy kasszarobbantó! Szerény és visszahúzódó gyerek volt, akinek beilleszkedése a napsütötte Kalifornia mosolygós emberei közé szinte lehetetlen küldetésnek bizonyult. Nem volt egy könyvmoly, és tanulmányi eredménye is hagyott kívánni valót maga után. Ezzel szemben imádott sötét szobájában egyedül festegetni és rajzolni, aminél nagyobb rajongást csak a filmek iránt tanúsított. Kedvencei a szörnyfilmek voltak, többek között a régi angol Hammer-horrorok, Godzilla, és Ray Harryhausen, a stoptrükk tökéletesítőjének varázslatos munkái. Legnagyobb példaképe pedig Vincent Price volt.

A reménytelen kezdetek

A gimnázium után, 1976-ban a California Institute of the Arts-ban tanult tovább, mely intézmény többek között a Disney támogatását élvezte. Itt keresett jövendőbeli animátorokat egészestés rajzfilmjeihez, és ebbe a programba maga Burton is bekerült. Először az 1981-es The Fox and the Hound-on dolgozott, mint fázisrajzoló, e mellett apró munkákat is kapott a korszakalkotó Tronban (1982), majd, mivel arra hivatkozott, hogy képtelen végezni ezt az unalmas és fárasztó munkát, a stúdió a The Black Cauldron (1985) egyik karakter-tervezőjévé tette. Mondanom sem kell, ezekhez a giccses, Én kicsi pónim-szintű rajzfilmekhez nem sok köze volt Burtonnek, koncepcióit mind elvetették, hiszen nem horrorfilmet igyekeztek összehozni. Ám mégis a stúdiónál maradt, mert zöld utat kapott saját projectjeinek létrehozásához. Ekkor született meg a Karácsonyi lidérnyomás ötlete, illetve első stoptrükkös kisfilmje, a Vincent (1982).

Ez a zseniális, ám mindössze 6 perces, fekete-fehér, báb-animációs gyöngyszem tulajdonképpen önéletrajzi ihletésű kisfilm egy olyan fiúról, aki ahelyett, hogy a többi gyerekkel játszott volna, a sötét szobájában Vincent Price-nak képzeli magát és Edgar Allen Poe-t olvas. Az elmesélés a valódi Vincent Price verses narrációjával megtámogatva, olyan zseniális atmoszférát eredményez, amely mellett lehetetlen szó nélkül elmenni. Sötét és eredeti, szurokfekete humorral és temérdek kilátástalansággal nyakonöntött műremek, melyet az animációs fesztiválok is csak ünnepelni tudtak. Ez után a kisfilm után továbbra is animációs rövidfilmekkel hívta fel magára a figyelmet, míg 1984-ben Burton lehetőséget kapott, hogy élőszereplős filmet forgasson.

Ez pedig a szintén fekete-fehér Frankenweenie (1984), mely történetesen egy gyerekeknek szánt rövidfilm lett volna, ha nem a Frankenstein és a Kedvencek temetője találkozásaként lehetne legegyszerűbben leírni. Bár tagadhatatlanul meseszerű és erősen stilizált alkotásról van szó, a történet alapvető fordulatai miatt nem lehetett korhatár nélküli besorolású, így végül be sem lett mutatva széles körben. Mindezek ellenére nagyon fontos helyet foglal el Burton életművében. A nyitánya tisztelgés fiatalkori kisfilmjei és önnön B-film imádata előtt. Egyben előrevetíti Ed Wood-ról szóló életrajzi filmjét. A halálból visszahozott kutyát elpusztítani akaró tömeg később az Ollókezű Edward végén ugyanígy indul neki az utcavégi kastélynak, míg a lángok martalékává váló malom az Álmosvölgy legendájában lesz újra látható. Ezen felül egy nagyon fontos emberkének, Stephen Kingnek is elnyerte tetszését, aki felhívta rá a Warner Brothers egyik producerének, Bonni Leenek a figyelmét. Lee aztán Paul Reubensnek mutatta meg a félórás mesefilmet, aki rögtön tudta, hogy megtalálta a megfelelő rendezőt nagyjátékfilmes debütálásához.

Burton betör a mozikba

Burton így készíthette el első nagyjátékfilmjét, a Pee-Wee nagy kalandja (1985 - Pee-Wee's Big Adventure) című vérbeli komédiát, amely nagy mértékben kihat későbbi munkásságára. Az egyik első és legfontosabb dolog Hollywoodban, hogy mindössze 6 millió dollárból sikerült egy 40 milliót kaszáló agymenést csinálnia. E mellett ennél a produkciónál ismerte meg "házi zeneszerzőjét", Danny Elfmant, akivel együttes erővel jutottak a csúcsra az amerikai álomgyár díszletkék egén.

Pee-Wee sikere keresetté tette a különc művészt a Warner Brothers-nél, és rögvest fel is ajánlották neki a már akkor erőteljesen tervbe vett Batman-mozifilm rendezését. Burton idegenkedett az eredeti forgatókönyvtől és egy totálisan új, 30 oldalas filmtervet dolgozott ki akkori barátnőjével, Julie Hicksonnal, aki már előző rövid- és tévéfilmjeinek producere is volt egyben. A 3 évig húzódó forgatókönyvírás közben megrendezte második mozifilmjét is, a Beetlejuice (1988) című kísértet-komédiát. A stoptrükköt még nem elfelejtve, de már markáns mozgóképes dramaturgiával, magabiztosabb rendezéssel jelentkezhetett a géniusz, akit már egy igazi, vérbő Danny Elfman támogatott zeneileg. Az eredetileg természetfeletti drámának kiötlött film Michael Keaton karakterével fejlődhetett fekete komédiává. Egy évvel később ebből egy zseniális rajzfilmsorozat is megjelent, melyet pénzügyileg is támogatott Burton, és rengeteg utalás van benne korábbi filmjeire. Ez esetben pedig már nagyobb költségvetésből gazdálkodhatott Burton, sztárokat szerepeltethetett, és meglepő módon a bevételek is nőni tudtak, a producerek már nem infarktus közeli állapotban, de rendhagyó idegrángásokkal adták kezébe a Batman (1989) grandiózus munkálatait.

Burton így nyilatkozott a kasszasikerek elkészítéséről egy olyan rendszerben, ahol a stúdiók a forgatókönyv elkészülte előtt határozzák meg a bemutató napját: "
Olyan, mintha hosszútávfutó lennél, és a szart is kiverik belőled, de a lábadat eltörik, épp mielőtt elindulnál a versenyen, majd azt mondják: 'Most menj és nyerj!'". Heti 5-6 napos forgatásokkal, napi 12-16 óra munkával készült el a világ egyik legjobb képregény-adaptációja, mely által a fiatal rendező megismerhette azt a nyomást és felelősségérzetet, amely egy ekkora kasszasiker elkészítésével járhat. Sokat segítette őt a két elkötelezett producer, az Amerika és Anglia, a forgatási helyszín közötti távolság, és Jack Nicholson, aki lelkileg támogatta Burtont, és segített neki megőrizni kreativitását. Erőteljesen megkérdőjelezték két magával hozott emberének (Keaton és Elfman) felkészültségét egy ilyen rangos produkcióhoz, melyről a forgatás alatt már az egész világ tudott, és páratlan, "sztárvársz-szintű" rajongással várakozott a bemutató napjára. Költségei már az első hétvégéjén megtérültek, a kor 5. legsikeresebb filmje lett, ami miatt Burton lett az aktuális kedvenc, akire érdemes odafigyelni mivel rukkol elő legközelebb.

Művészi függetlenség

A stúdió szabadkezet adott következő filmjéhez, amit végül nem is bánt meg, a nézők pedig minden szempontból jól jártak. 1990 decemberében ismerhette meg a nagyérdemű az eddigi egyik legszürreálisabb mozihőst, Ollókezű Edwardot (Edward Scissorhands), akit Burton egyik gyerekkori rajza ihletett. Ez volt az első alkalom, hogy teljesen szabad kezet kapott, az írást és a produceri teendőket is magára vállalta, kreativitása gát nélkül szárnyalhatott, és sokak szerint élete legjobb filmjét tárta rajongói elé akkor. Bár bevételei visszafogottan alakultak, mégis sikeres tudott lenni a film, amit a nézők és a kritika egyöntetű szeretete övezett, és a különc géniuszt pedig kezdték komolyan venni, mint művész.

Ezek után következett a Batman visszatér (1992 - Batman Returns), amely Burton szerint "az első és utolsó alkalom volt", hogy bármit is folytatott. Megduplázott költségvetéssel (80 millió dollár), szintén nagy sztárokkal, ellenben túlzottan Burtonös sztorival készült el a folytatás, amely a rajongókat elbűvölte, de az átlagnéző gyomrát megfeküdte, és a kritika is lehúzta. A szülők is túl nyomasztónak találták egy mesefilmhez képest, pedig a Warner Brothers erőteljesen visszavett a rendező elképzeléseiből. Persze a bevételei így is szépen alakultak, de a stúdió fintorgásai miatt nem készíthette el a Batman halálával záródó, totálisan depressziós verzióját a Sötét lovagnak, e helyett Joel Schumacher vette át a franchise továbbgondolását, amelyet ezennel el is temethettünk... Megemlítendő még, hogy ebben az évben szerepelt Cameron Crowe kultikus Facérokjában, és Spielberggel együtt pénzügyileg támogatta a szintén zseniális Brad Bird rövid életű animációs sorozatát, a Family Dog-ot, melyen nyomot hagyott Burton vizuális felfogása...

1993-ban robbant be a mozikba a már 3 éve titokban készülgető báb-animációs nagyjátékfilmjével, a Karácsonyi lidércnyomással (The Nightmare before Christmas) , melynek csak a produceri teendőit látta el, a rendezést egyik Disney-s időkben szerzett barátjára, Henri Selickre bízta, aki az eddigi leggyönyörűbb, legeredetibb és legvarázslatosabb burtoni világot tárta elénk. A régóta dédelgetett produkció mindössze 18 millió dollárból gazdálkodhatott, és ennek fényében hatalmas sikerként könyvelhető el az 50 milliós bevétel. Persze a szülők máig nincsenek elragadtatva a gondolattól, hogy Halloween Town lakóit mutogassák kiskorú gyermekeiknek, pedig több érzelemhez és szeretethez juthatnának ebből a filmből, mint a mostanság megjelenő rajzfilmekből. Elfman pedig elemében volt, mert úgy sikerült eddigi legjobb formáját hoznia, hogy még a főszereplő énekhangjaként is messzemenően bizonyított ebben a horror-komédiában. A film sikere révén a rajongók egy halhatatlan klasszikussal lettek gazdagabbak, az animátorok pedig ennek a filmnek köszönhetik, hogy a CGI-úttörő Jurrassic Park ellenére még ne maradjanak munka nélkül.

1994-ben egy másik produceri munkájával jelentkezett, az infantilis, szinte teljes egészében stúdióban forgatott tengeri mesével, A hajó hülyéjével (Cabin Boy) Adam Resnick rendezésében. A film az alig 3 millió dolláros költségvetése ellenére is bukásnak bizonyult, kritikailag mindenképpen, pedig a rajongók kultuszfilmként tisztelik a rendhagyó fantasy-komédiát. Sokkal fontosabb azonban, hogy ebben az évben készítette el egyik kedvencének, Edward D. Wood. Jr., A Világ Legrosszabb Rendezőjének kikiáltott alkotó életrajzi filmjét. Eredetileg a Mary Reilly (1996) című Julia Roberts-es horrort szerette volna megrendezni előbb, de szerencsére az Ed Wood (1994) mellett döntött, hogy Stephen Frears bukjon be a Jekyll & Hyde-sztorival. Kritikailag ez a legelismertebb Burton-film, amelyben másodszor dolgozott együtt Johnny Deppel. Danny Elfmant azonban először és utóljára hagyta el, helyette a mára nagyobb hírnevet szerzett Howard Shore szállította a filmzenét. Rengeteg díjat nyert a film, Arany Pálmára jelölték, a smink és Martin Landau Lugosi Béla-alakítása pedig Oscar-díjat érdemelt. A legtöbb díj ellenére a legnagyobb bukást is hozta pénzügyileg a film, de ez stílszerűen passzol a feldolgozott témához. Csakúgy, mint hogy fekete-fehérben lett leforgatva a sztori, többek között azért, mert nem tudni, Lugosi Béla hogy nézett ki színesben. Rengeteg filmjelenetet újraforgatva a legrosszabb rendezőtől, új filmjével Burton művészfilmes körökben is elismertséget szerzett. Filmjének kritikai sikere miatt döntött úgy, hogy elkészít egy nagyköltségvetésű, saját Ed Wood-filmet.

Nem jöhet minden össze...

Sajnos a Támad a Mars! (1996 - Mars Attacks!) sok szempontból nem jött össze Burtonnek, és bár sztárokkal van teletömve tonnaszámra, a mozipénztáraknál csúfoson elhasalt. Költségvetésének (70 millió dollár) felét hozta csak be az USA-ban, és a kritikusok sem kímélték - hozzá kell tenni joggal. Bár szatirikus B-movie paródiáról van szó, a számítógépes effektusok idegenek Burton világától, de a közeli bemutató miatt szükségszerű volt a költséges CGI-hez fordulni a készítés során, pedig eredetileg a marslakók stoptrükkel keltek volna életre. De mint ahogy az lenni szokott, a film kultikus státuszba lépett, és azért elmondhatjuk róla, hogy jobb lett bármelyik Ed Wood-filmnél... Érdekességként még annyit, hogy ez egy igazán gagyikra hajazó báb-trash lett volna eredetileg, Dinosaurs Attack! cimen, de Burton elvetette az ötletet, nehogy a Jurrassic Park paródiájaként fogják fel az emberek. Az már más kérdés, hogy e helyett A Függetlenség Napjával hasonlítgatták össze... Ugyanebben az évben producerként támogatta Henry Selick következő, már sokkal személyesebb báb-animációs szösszenetét, amely megtartva a burtoni látványvilágot a James and the Giant Peach című Roal Dahl-mesekönyvet ültette át vászonra. A technikailag lenyűgöző film azonban igazán csak a rajongóknak jött be, és méltatlanul süllyedt el az ismeretlenség homályában.

1997-ben egy teljes évet áldozott egy új Superman-filmadaptációra, melynek eredeti forgatókönyvét a teljesen más stílust képviselő képregényfan, Kevin Smith írta, és a sztori az 1993-as szériájú Doomsday-re épült, melyben ez a lény öli meg Superman-t, hogy még erősebben születhessen újra. Bár a stúdiónak már az első változat is tetszett, Burton ahogy elkezdett elmélyülni a projektben fokozatosan próbálta kiszűni Smith erősségét, a dialógusokat. Rengeteg változtatásnak, koncepciótervnek, és már javában épülő díszleteknek kellett elkészülnie, mire a Warner Brothers rájött, hogy a film 130 millió dolláros költségvetését nem hajlandóak bevállalni. Visszariadtak Burton elborult, eredeti elképzeléseitől, amin az új szuperhősjelölt, Nicholas Cage ötletei sem segítettek (fehér-sötétzöld ruci a jól bevált kék-piros helyett). Pedig a zseni hozta volna be Jack Nicholsont és Sandra Bullockot is a folytatásba, mint Lex Luthor és Lois Lane. Az "acélember" halálát és újjászületését feldolgozó Superman Lives! minden eredeti és érdekes ötletét elvetették. Pedig teaser-plakátok is megjelentek bizonyos mozikban ezüstös Superman-logóval és 'Coming 1998' felirattal. Mára rengeteg rendezőt fogyasztott el a projekt, ami jövőre látszólag valóban a mozivászonra fog kerülni Brian Singer (X-Men, X-Men 2) rendezésében. Bemutatója alapján teljesen konvencionális, egyszerű remake lesz a Superman Returns, és had tegyem hozzá, hogy ennek ellenére 250 millió dollárból hozzák tető alá...

Ezek után valóban megromlott Burton kapcsolata a Warnerral, ami majd csak 2005-ben fog újra kooperálni a zsenivel. Szerencsére egy kis pihenő után addig sem tétlenkedett a mester, és előrukkolt egy mesésen sötét horrorral.

1999-ben végre egy igazán burtonös horrorral lepte meg a jónépet a géniusz, ráadásul Az Álmosvölgy legendája (Sleepy Hollow) szépen teljesített a kasszáknál is. Mámoros, bizsergető érzés volt átélni a borzalmat, amit a megállíthatatlanul vágtázó fejnélküli lovas okozott éjfekete lováról mért precíz suhintásaival. Burtonnek kegyetlenül hangulatos filmet sikerült kerekítenie ebből a régi legendából, amelyben bevált művészeivel vette magát körül. Elfman zenéje ismét csúcsformájáról tanúskodik és nyomasztóbb, mint valaha, a főszereplő Ichabod Crane személyét pedig az eredetien megformáló Johnny Deppre bízta, tehát mindenképpen biztosra ment. Érdemes még megemlíteni Christopher Walken fejes fejnélküli-alakítását, akitől Ray Park, a Baljós Árnyak Darth Maulja vette át a szerepet amikor már fejetlenkedni kellett... Park pedig nem szarozik, odacsap a fokossal, suhint a kardjával, megy, mint egy gép és akinek kell, annak viszi a buksiját. De persze csak stílusosan, burtonösen nyomasztóan... És bár a film végére elveszíti lendületét a sztori túlbonyolított magyarázása közben, a végső akciószekvenciában maga alá döngöli az embert és segít, hogy a sötét hangulatra és a fekete humorra emlékezzen a mozinéző, aki ráadásul egy csokorba gyűjtve láthatja a még élő horror-filmlegendákat!

2000-ben egy netes flash-animációs minisorozattal lepte meg rajongóit, The World of Stainboy címmel, amelyben a címszereplő Foltfiúnak a legkülönfélébb szuperhősök legyőzésével kell segítenie 6 darab 5 perces epizódon keresztül a helyi rendőrőrsöt. Ezek persze elborultabbnál-elborultabb ellenfelek, mint Roy, the Toxic Boy, Bowling Ball Head vagy a Starin Girl, akik mind véres és undorító halált hallnak ebben a tényleg nagyon durván burtonös fekete komédiában. Rajongóknak kötelező, már csak azért is, mert Burton novelláskötetéből kelti életre szereplőit és Elfman szerzi hozzá a jól bevált muzsikát. Ugyanebben az évben Tim bácsi ötletéből indult ki egy TV-sorozat, a Lost in Oz, amely jobb híján csak egy be nem mutatott pilot-filmig jutott, pedig ismerve a rendező látásmódját, valószínűleg látványos és eredeti show kerekedhetett volna belőle. Története szerint egy csapat kortárs fiatal Oz földjére kerül, ahonnan Ozma és a Varázsló hiányzik csak, és senki nem tudja miért... Most már nem is fogjuk...

Mivel Burton ezek után sem kapta meg a Superman-mozi rendezését, nagy bánatunkra átpártolt a 20th Century Fox-hoz, és sajnos elvállalta A Majmok bolygója (2001 - The Planet of the Apes) szintén évek óta húzódó, sok rendezőt felélt remake-jét. Amiről ugye mindenki tudja, hogy máig egy olyan film, amit NEM SZABAD feldolgozni! Burton mégis megtette, és bár külcsín (Rick Baker zseniális maszkjai), zene és mellékszereplői alakításait tekintve jól sikerült darab, nem tesz újat a sztorihoz, vagy ahol változtat rajta, ott nagyon rosszul és meggondolatlanul. Máig ez a legrosszabb filmje, és ezen az sem tud segíteni, hogy a bevételei csak Amerikában majdnem megduplázták a 100 milliós költségvetést. Kész csoda, hogy nem készült folytatás. Annak azért persze örülhetünk, hogy Elfman-t ismét Golden Globe-ra jelölték, de jobb lenne, ha nem éktelenkedne egy ilyen mozi Burton filmográfiáján.

Magánéleti szempontból érdemes megjegyezni, hogy ekkor romlott meg a kapcsolata Lisa Marie-vel, akivel 1992 óta jegyben járt, közvetlenül Lena Gieseke-től való válása után. Marie-t múzsájaként emlegeti mind a mai napig, több filmjében is kisebb kulcsszerepeket kapott, amíg jártak. A szakítás miatt azonban nem kellett sokáig szomorkodnia, mert egy másik "majomszereplő", Helena Bonham Carter lecsapott rá, akit hamarosan el is vett feleségül (majd belepakolt összes új filmjébe), és együttes erővel összehoztak két kis Burton-utódot, akik mostanra már talán szintén ott kuksolnak a sötét szobában és nyomasztó képek rajzolgatásával szórakoztatják magukat...

Új korszak?

Két év múlva az illúziórombolás után szerencsére ismét sikerült elbűvölnie a közönséget - a Burton-fanokat pedig rendesen megijeszteni! A Nagy hal (2003 - Big Fish), bár elbűvölő és megható mese, szinte teljesen Burton-idegen! Sehol egy színészi túlzás, atmoszférikus, sötét jelenet, vagy szürreális túlkapás. Már-már szirupos dráma, amiből leginkább a fekete humort hiányolhatnánk. De nem kell. Ez a film így jó, ahogy van, csak éppenséggel, ha nem tudnánk, hogy Burton-film, észre sem vennénk. Elfman zenéje is kicsit konvencionálisabb lett - naná, hogy rögvest Globe-ra, Grammy-re és Oscarra is jelölték. A kritikailag elismert film, amely Daniel Wallace regényét veszi alapul, tehát egy jó film, Ewan McGregor és Albert Finney zseniális alakítást nyújt benne, a történet tényleg magával ragadó és mesés, de az igazi Burton-rajongók úgy érezhették, a rendező egy Coitus interruptus-t követett el velük szemben, amely által szült felfokozott várakozások csak 2005-ben lettek kielégítve, de akkor már kétszeresen!

Ugyanis ebben az évben jelentkezett nagyszabású Roald Dahl-adaptációjával, a Charlie és a csokigyárral (Charlie and the Chocolate Factory), amely végre szürreálisan mesés felütéssel kezd, és egyre komiszabb kis fekete humort csempész a történetbe. Johnny Depp ismét megmutatta, hogy van egy huszonakárhanyadik arca is - hozzá kell tennem, egyben a legirritálóbb. Egy őrült musical-matinét láthatunk, amiben sokszor már külcsínbeli túlzásokra lehetünk figyelmesek. A grandiózus költségvetéssel (150 millió dollár) tető alá hozott mozi még így is hihetetlen sikert könyvelhetett el, a kritikusok is elismerően bólogattak, a nézők is jól érezték magukat, Tim Burton tehát visszatért és még nem sütötte el minden tartalékát.

Ugyanis még ebben az évben megismertetett minket a Halott menyasszonnyal (Corpse Bride), legújabb báb-animációs meséjével, mely bár nem tud annyira elbűvölő és varázslatos lenni, mint a 12 évvel korábbi Karácsonyi lidércnyomás, üdítő mozis színfoltként élheti meg bárki a hiányos oldalborda és az esetlen Victor kalandjait, akinek Johnny Depp kölcsönözte hangját és külsejét, ezennel 15 éven belül ötödszörre együtt dolgozva a különc géniusszal. "Félszavakból is megértjük egymást, sőt ha kell, kézjelekből is. Különösen az Ollókezű Edward óta." A Halott menyasszony mindemellett új szintre is emelte a stoptrükkre építő báb-animációt, hiszen a fogaskerék-rendszerrel megtámogatott szilikonbábokat olyan hitelesen tudták életre kelteni, hogy az ember már-már azt hiszi a legújabb CGI-filmet látja a Pixartól. Olyan szempontból pedig korszakalkotó mű, hogy az első olyan film, amelyet nem kamerákkal, hanem nagyfelbontású digitális fényképezőgépekkel (Canon EOS-1D) forgattak, több mint 55 hétig! Amikor az új animációs műremekről kérdezték az újságírók, hogy nem okozhat-e a mű álmatlan éjszakákat, Burton így válaszolt: "Maximum a szülőknek. De ez persze attól függ, hogy ki mitől parázik - nekem speciel néha a Teletubbies is képes betenni a kaput."

A titokzatos jövő...

23 éves filmes múlttal a háta mögött Tim Burton kitörölhetetlenül beírta magát a filmtörténelem nagyjai közé, és még koránt sincs vége ennek a burtoni mesébe illő karriernek. A kérdés már csak az, hogy mi újat tud még nekünk mutatni a különc zseni? Vajon érdemes lenne a csúcson abbahagynia a filmkészítést, vagy továbbra is minőségi agymenésekkel tud minket elbűvölni? Mr. Burton mivel áll elő legközelebb, azt csak saját sötét elméjének madárijesztők által védett, pókhálós holló-odújába bejutva tudhatnánk meg...